A magyar öröklési jog történetét végigkíséri három, egymással gyakran versengő érdek: az egyén akarata, a család vagyonának megőrzése és a közhatalom igénye a más örökös nélkül maradó javakra. Ezek aránya az évszázadok során többször megváltozott. A középkorban a birtok eredete és az örökhagyó társadalmi helyzete határozta meg az öröklést; a mai jogban a végintézkedési szabadság, a hozzátartozók védelme és a jogegyenlőség a meghatározó. A jelenlegi rendszer megértéséhez ezért nem elég a királyok törvényeit sorra venni: azt is követni kell, hogyan változott a tulajdonról és a családról alkotott felfogás.
Az Árpád-kori kezdetekben a vagyon sorsát még erősen meghatározta a rokonsági közösség. A föld nem egyszerűen az egyén szabadon értékesíthető vagyontárgya volt, hanem a család fennmaradásának és társadalmi helyzetének alapja. A királyság megszervezése azonban új elemet hozott ebbe a rendbe: az uralkodó törvényekkel rendezte a vagyoni viszonyokat, védelmet adott bizonyos hozzátartozóknak, és meghatározta saját igényét az örökös nélkül maradó javakra.
Szent István törvényeiben már megjelenik az özvegy és az árvák védelme. Az özvegyet, ha gyermekeivel kívánt maradni, nem lehetett új házasságra kényszeríteni. A gyermektelen özvegy helyzetét ugyancsak rendezték: a törvény rendelkezett a javak használatáról, majd az özvegy halála utáni visszaszállásáról a férj rokonságára; ill. rokonok hiányában a király lett az örökös. Ebben egyszerre ismerhető fel a későbbi özvegyi gondoskodás és a végső soron a közhatalomra szálló hagyaték gondolatának korai előzménye. A mai haszonélvezeti és állami öröklési szabályokat azonban ennek ellenére nem lehet változatlanul visszavetíteni erre az időszakra.
A későbbi Árpád-kor egyik legfontosabb öröklési jogi forrása II. András 1222. évi Aranybullája. Negyedik cikkelye a fiúutód nélkül maradó királyi szerviens birtokának sorsát rendezte: biztosította a leányokat megillető negyedrészt, a fennmaradó vagyonra pedig rendelkezési lehetőséget engedett. Rendelkezés hiányában a rokonság öröklése, annak hiányában a király joga került előtérbe. A leánynegyed az arra jogosult leányokat együttesen megillető rész volt, nem minden egyes leány külön negyedrésze. Az Aranybulla nem teremtett modern értelemben vett általános végrendelkezési szabadságot, de fontos állomása volt annak, hogy az örökhagyó akarata önálló jelentőséget kapjon a rokonság és a király igénye mellett.
A következő nagy fordulatot I. Lajos 1351. évi törvénye jelentette. Az uralkodó megerősítette az Aranybullát, de éppen a szabad rendelkezést biztosító rendelkezését kivette a megerősítésből. Ezzel a korábban is létező rokonsági birtokigényekre építve megszilárdította az rendszerét. Az örökölt nemesi birtok felett a mindenkori birtokos csak korlátozottan rendelkezhetett: a vagyon továbbadásánál a jogosult rokonság érdekeit is figyelembe kellett venni. Az ősi és a szerzett vagyon közötti különbség így évszázadokra a magyar magánjog egyik alapvető választóvonalává vált.
Az mögött jól felismerhető társadalmi cél állt: a család birtokállományának megőrzése. A birtokos nem csupán önmagának, hanem bizonyos értelemben elődeinek és utódainak is felelősséggel tartozott. Ez védte a nemesi családokat a vagyon végleges elvesztésétől, ugyanakkor megnehezítette a föld szabad forgalmát. A nemesi birtok öröklésében a fiági kapcsolatoknak rendszerint kiemelt szerepük volt, de nem igaz az az általánosítás, hogy nő egyáltalán nem örökölhetett földet. A birtok jogcíme, az adomány feltételei és különleges királyi intézkedések is befolyásolhatták az öröklést. A rendszer tehát jóval összetettebb volt annál, hogy minden vagyont automatikusan a legidősebb fiú kapott volna.
A késő középkori magánjogot Werbőczy István 1514-ben összeállított, először 1517-ben kinyomtatott Hármaskönyve foglalta rendszerbe. A mű sosem vált szabályszerűen kihirdetett törvénykönyvvé, mégis évszázadokon át meghatározta a joggyakorlatot. Összefoglalta a nemesi birtokhoz, a rokoni örökléshez és a nők vagyoni igényeihez kapcsolódó szokásjogot. Az öröklésre jogosultak körének megszűnésével összefüggő királyi háramlási jogot is rögzítette. Ennek hátterében az a középkori felfogás állt, hogy a nemesi birtokjog végső soron a koronához kapcsolódik.
Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a rendi Magyarországon nem létezett mindenkire egyformán alkalmazandó öröklési jog. A nemesek, a városi polgárok és a jobbágyok vagyoni viszonyait eltérő szabályok rendezték; a helyi szokásoknak is számottevő szerepük volt. A jobbágyi öröklésnél például a család igénye mellett azt is figyelembe vették, hogy a telket ki tudja tovább művelni, és ki képes viselni a hozzá kapcsolódó terheket. A tulajdon, a használat és a szolgáltatási kötelezettségek ezért szorosan összekapcsolódtak.
E különálló rendszer fontos reformja volt az 1840. évi VIII. törvénycikk a jobbágyok örökösödéséről. A törvény a fiú- és leány leszármazók egyenlő öröklését mondta ki az ősi javakban és a végrendelet nélkül maradó szerzeményekben, továbbá rendezte a házastársak közszerzeményét és az özvegyi tartást. Az egyenlő részesedés nem jelentette feltétlenül a telek természetbeni feldarabolását: a törvény lehetővé tette, hogy egyik örökös átvegye, a többieket pedig kielégítse. Ebben már világosan elkülönült az örökrészhez való jog és a gazdaság működőképességének fenntartása.
A polgári átalakulás döntő fordulópontja 1848 volt. Az 1848. évi XV. törvénycikk elvileg kimondta az eltörlését, és a kormány feladatává tette egy polgári törvénykönyv kidolgozását. Maga a rövid törvény azonban nem alkotott teljes új öröklési rendszert. Jelentősége abban állt, hogy megszüntetni rendelte az örökölt vagyon rendi kötöttségének alapját, és a szabadabb tulajdonosi rendelkezés irányába fordította a fejlődést. Az új rendszer részletes kialakítását a forradalom és szabadságharc eseményei megszakították.
Az 1852. november 29-i i pátens, majd az Osztrák Polgári Törvénykönyv 1853. évi magyarországi bevezetése újabb fordulatot hozott. Az osztrák jog alkalmazása azonban nem bizonyult mindenütt tartósnak. Az 1861-es Országbírói Értekezlet nyomán kialakult rendezés Magyarország jelentős részén visszatért a magyar magánjogi hagyományokhoz, miközben az eltörlését fenntartotta. Erdély és a volt határőrvidék jogfejlődése ettől eltért, ezért a történeti országterület öröklési jogát ebben a korszakban sem lehet teljesen egységesnek tekinteni.
Az 1861. évi Ideiglenes Törvénykezési Szabályok a mai rendszer közvetlen előzményei közé tartoznak. Megszüntették a fi- és leányági javak korábbi megkülönböztetését, és a leszármazók öröklését helyezték előtérbe. Fontos szerepet kapott a kötelesrész is: meghatározott közeli hozzátartozók akkor is részesedést követelhettek, ha az örökhagyó végrendelete számukra nem biztosított elegendő vagyont. A magántulajdon feletti rendelkezési szabadság tehát nem vált korlátlanná; mellette megmaradt a család bizonyos tagjainak védelme.
Ugyanehhez a rendezéshez kötődik az ági öröklés modern magyar rendszerének kialakulása. Leszármazók hiányában jelentőséget kapott, hogy a vagyon az örökhagyó apai vagy anyai családjából származott-e. A családi eredetű vagyon megfelelő feltételekkel arra az ágra kerülhetett vissza, ahonnan érkezett. Ez történeti kapcsolatot mutat az vagyonmegőrző szemléletével, de lényeges különbséggel: az ági öröklés a törvényes öröklés rendjét alakítja, és nem állítja vissza az örökölt vagyon eladásának vagy elvégrendelkezésének régi tilalmait.
A dualizmus korában a szabályozás részleteiben korszerűsödött. Az 1876. évi XVI. törvénycikk a végrendeletek, öröklési szerződések és halálesetre szóló ajándékozások alaki kellékeit rendezte. Az 1894. évi XVI. Törvénycikk az örökösödési eljárásnak adott részletes keretet. Egyre fontosabbá vált annak hatósági tisztázása, hogy milyen vagyon maradt az elhunyt után, kik jogosultak örökölni, és hogyan igazolható az örökléssel megszerzett jog. A mai hagyatéki eljárás intézményi előzményei között ezért e korszak szabályozásának is jelentős helye van.
Teljes magyar polgári törvénykönyv mégsem született meg ekkor. Az 1928-as Magánjogi Törvényjavaslat sem emelkedett törvényerőre; a magánjogban továbbra is jelentős maradt a bírói gyakorlat és a korábbi szabályok szerepe. Közben fennmaradtak a hitbizományok is, amelyek meghatározott családi vagyon külön öröklési rendjét és kötöttségét biztosították. Megszüntetésükről végül az 1949. évi VII. törvény rendelkezett.
Az első hatályba lépett magyar polgári törvénykönyv az 1959. évi IV. törvény lett, amely 1960. május 1-jén lépett hatályba. Egységes kódexben szabályozta az öröklést. Bár a szocialista korszakban keletkezett, számos korábban kialakult magánjogi intézményt megtartott: a végrendelkezést, a kötelesrészt, az ági öröklést és az özvegyi jogot. A leszármazók öröklése mellett a túlélő házastárs védelmét széles körű haszonélvezeti jog szolgálta. A kódex ezt a védelmet már a férjnek és a feleségnek egyaránt biztosította.
A jelenlegi rendszer alapja a 2013. évi V. törvény, a 2014. március 15-én hatályba lépett új Ptk. Ennek Hetedik Könyve szabályozza az öröklési jogot. Az örökhagyó végintézkedéssel rendelkezhet vagyonáról; ennek hiányában vagy az általa nem rendezett körben a törvény határozza meg az örökösöket. A gyermekek főszabály szerint egyenlő részben örökölnek. A házastárs leszármazók mellett a közösen lakott lakáson és berendezésén holtig tartó haszonélvezetet, a hagyaték többi részéből pedig egy gyermekrészt kap. A kötelesrész főszabály szerinti mértéke a korábbi törvényes örökrész feléről annak egyharmadára csökkent. E változtatások a házastárs védelmét és az örökhagyó rendelkezési szabadságát új egyensúlyba helyezték.
Az örökös nélkül maradó hagyaték kérdése különösen hosszú történeti ívet mutat. A középkori király háramlási joga és a mai közhatalmi öröklés eltérő jogi alapokon nyugszik, de mindkettő rendezi azt a helyzetet, amikor nincs más jogosult. A 2023. július 1-jén vagy azt követően megnyílt öröklés esetén, ha nincs más örökös, az örökhagyó belföldi ingatlanát az ingatlan fekvése szerinti települési önkormányzat örökli. Az önkormányzat öröklése kiterjed az ingatlanon található, az örökhagyó halálakor a tulajdonában álló ingóságokra is. Ha az örökség visszautasítása folytán nincs más örökös, vagy ha az öröklésre jogosult önkormányzat visszautasítja az örökséget, az állam örököl. Az államot törvényes örökösként nem illeti meg a visszautasítás joga. (Ptk. 7:74. §, Ptké. 64/A. §.)
A magyar öröklési jog fejlődése így a rokonsági és rendi kötöttségektől az egyéni rendelkezési szabadság és az általános jogegyenlőség felé vezetett. A régi gondolatok közül azonban több ma is felismerhető: az özvegy védelme, a közeli családtagok részesedésének biztosítása, a családi eredetű vagyon figyelembevétele és a más örökös nélkül maradó hagyaték rendezése. A mai rendszer sajátossága éppen az, hogy ezeket a történeti igényeket a szabad magántulajdon és a modern családi viszonyok keretei között próbálja összeegyeztetni.
