A családfakutatás hagyományosan dokumentumokra épül: egyházi és polgári anyakönyvekre, népszámlálásokra, hagyatéki iratokra, gyászjelentésekre, régi levelekre és más levéltári forrásokra. Ezekből próbálja rekonstruálni a kutató, ki kinek a gyermeke, testvére vagy távolabbi rokona.

A DNS-vizsgálatok azonban alapvetően új helyzetet teremtettek.

Még egy korabeli dokumentum azt mutatja meg, amit az adott korban rögzítettek egy személy családi kapcsolatairól, a DNS a biológiai rokonságra ad, adhat bizonyítékot.
És a kettő nem mindig ugyanaz!

Egy-egy hibás anyakönyvi bejegyzés, névváltoztatás, örökbefogadás, házasságon kívül született gyermek vagy egyszerűen egy korábban ismeretlen családi kapcsolat évtizedeken, akár évszázadokon keresztül rejtve maradhat a papírok között. A megfelelő DNS-találatok azonban olyan rokoni kapcsolatokat is felszínre hozhatnak, amelyekre a hagyományos forrásokból soha nem jöttünk volna rá.

Fontos ugyanakkor, hogy egy DNS-találat önmagában még nem kész családfa.
Az egyező DNS mennyisége alapján általában több lehetséges rokonsági kapcsolat is szóba jöhet. Ezért a modern családfakutatás egyik legizgalmasabb része éppen az, amikor a kétféle bizonyítást összekapcsoljuk:
a genetikai egyezést a dokumentumokkal, a családfákkal és más DNS-találatokkal együtt értelmezzük.

Az örököskutatásban ennek még nagyobb lehet a jelentősége. Ha például egy ismeretlen vagy bizonytalan leszármazási ágat kell felderíteni, a DNS új kutatási irányt adhat, vagy segíthet egy feltételezett biológiai kapcsolat vizsgálatában, bizonyításában.
De itt is egy nagyon fontos különbségre érdemes felhívni a figyelmet:
A genetikai rokonság és a jogilag igazolt rokonság nem feltétlenül ugyanaz.
Attól, hogy egy DNS-vizsgálat erősen alátámaszt egy biológiai kapcsolatot, még nem következik automatikusan, hogy az adott személy jogi értelemben is örökös. Öröklési ügyben mindig az adott ország jogrendje határozza meg, milyen bizonyíték fogadható el az eljárás során.

A DNS kutatás és annak eredménye tehát még nem váltja ki az anyakönyveket és a levéltári kutatást, hanem egy új bizonyítási réteget tesz melléjük.
És talán ez változtatja meg leginkább a szakmánkat: ma már nemcsak azt kérdezhetjük, hogy „mit mondanak az iratok?”, hanem azt is, hogy „összhangban van-e velük a genetikai bizonyíték?”
Amikor pedig a kettő nem ugyanazt mondja, gyakran éppen ott kezdődik az igazán érdekes kutatás.